Húsvéti Locsolóvers

Jó szokásomhoz hívem, minden évben saját költésű locsolóverssel szoktam nekiindulni a világnak. Ebben az évben is tartottam magamat régi jó szokásomhoz.

Azoknak ajánlom ezt, akikhez végül nem tudtam sajnálatos módon eljutni húsvét alkalmából.

 

Hogy postom ne legyen mégse legyen olyan kurta, itt van a tavalyi versem is. A maga módján ez talán még fárasztóbb!

 

Azt nem mondanám hogy mákom volt,
Egy tengeri állat ellopta a tojásom,
Hosszú útra keltem hogy visszaszerezzem,
Cserébe ha kell libával s tyúkkal megverekszem.

Bár lehetetlen kalandnak tunik ez,
Egyszeru mint egy feltett lemez.
Ahogy a kútra addig jár a korsó,
S a doktorit megírja egy fénymásoló.

Nem mindegy, hogy zacskómba milyen tojás kerül,
Mert ahogy sárkánytojástól tüzet okád a vesszo,
A záptojástól pedig buzös volna…
A hölgyek számára az biztos különös volna.

Mivel célom nemes és elokelo,
Kölnis üvegemet nem is veszem elo,
Nincs is nekem olyanom.
Ezért remélem vízzel szabad locsolnom.

 

Kellemes húsos vétket mindenkinek!

A tornácon újra

Üdvözlök újra minden kedves olvasót aki egyben hallgató is, mivel hallgatásra van kényszerítve. Ez talán jól is van így. Az előző részben ott váltunk el, hogy egy kis szünet után folytatjuk. Időközben bizony szerencsénk volt ehhez az előre megidézett szünethez, de sajnos már el is ment, ezért kénytelenek vagyunk folytatni. Önök pedig továbbra is hallgatni.

A kórházban eltöltött kellemes mikulásozás meghozta gyümölcsét. Merőben jobb kedvem volt, és máris éreztem a pozitív gondolkodás gyógyító erejét elhatalmasodni rajtam. Ennek köszönhetően már megpróbáltam a toalettre is kimenni, hogy elvégezzem az éppen akkor általam elvégezhető legnemesebb cselekedetet, azonban kudarcban mégsem ez, hanem a járkálás fulladt. Végre megtapasztalhattam azt, amire egész életemben borzasztó kíváncsi voltam. Végre megtudtam milyen érzés, olyan mélyre süllyedni mint a föld szintje. Azonban csak majdnem tapasztalhattam meg, mivel anyám utolsó pillanatban elkapott. Talán valami mennyei és költői dolgok lakoznak a lesüllyedés és az utolsó momentumbeli megmentés között, de tény, hogy azokban a pillanatokban csak az ágyamig szerettem volna eljutni.

A következő nap az előző napoknak bizony a szöges ellentétét képezte. Sőt, úgy általában minden abban az évben eltelt napomnak az ellentétét tudta képezni, pedig ehhez a feladathoz igencsak fel kell nőni. Az évem nagy részét leginkább az tette ki, hogy bámultam a világot, az arab forradalmat (ami egyébként ezekben a pillanatokban is tart, csak már nincs elég erős hírértéke a szír halálos áldozatok újabb rekordokat döntögető számának.), na és sok mást. Próbáltam készülni az életre, egyre jobban lenni, egyre több célt kiszúrni és teljesíteni belátható időn belül. Ehhez képest aznap a testem vérkészletének kb. a felét elfolyattam. Mások tudják rólam, hogy én biza imádom a vérfürdőt, de ilyesfajta perverzióimat mindig inkább mások vérében szerettem volna kiélni. Vagy legalább állatokéban. Mások tejben vajban fürdenek.. én vérben. Éppen ekkor pedig a sajátomban.

A testi tisztaság a mindennapoknak a része. A fürdők vételét olyan rutinnal (jó esetben) végezzük, hogy fel sem fogjuk. Ebben a külsőségek uralta világban, ahol a divat, a pénz és rossz popsztárok az igazi urak, elfelejtünk a belsőnkkel foglalkozni. Lelkünk és belsőnk mosdatása még a külső higiéniánál is fontosabb kéne legyen, hiszen statisztikailag kimutatható, hogy manapság sokkal többen mossák kezeiket mint a Bibliai időkben.

Tehát aznap sok vér folyt. Számomra ekkor már Mohács sem tűnt egy annyira véres dolognak. Az orvosok rohangáltak. Az arcukra kiülő konstans megnyugtató mosoly azonban  nem igazán maradt túl sokáig meggyőző. A mosoly amit arcukra erőltettek, leginkább annak a vallásnak a képviselőit juttatta eszembe, akik szintén nagyon sokat szoktak mosolyogni.

Egy rövid kitérő erejéig megemlíteném, hogy minden vallásról/népről léteznek sztereotípiák, sőt a legtöbben rendszeresen viccelődnek ezekkel, és ez természetes. A fent látható egyház képviselőiről az a sztereotípia terjedt el, hogy mindig mosolyognak, ami nem mellesleg egy nagyon szép dolog. Még ha gyanús is.

Tehát mindenki elég megtévesztő módon vigyorgott rám, ami nem igazán volt biztató. A rengeteg vérvizsgálat után, végre rászánták magukat, hogy megnézzék mit reggeliztem. Én boldogan elmondtam volna, hogy semmit… ha kérdeztek volna. Ők inkább kérdezés nélkül lenyomtak a torkomon egy hatalmas kamerával felszerelt csövet, amit endoszkópnak hívnak. (nem összekeverni a kolonoszkóppal, mert az bizony az emberek csúnyábbik felén nyomják fel és most kivételt képeznek a seggfejek is.)

Tehát ahogy fekszek ott egy kissé kemény ágyon. Szám kipöckölve mint a hős bokszolóknak,miközben egy vaskos, minden bizonnyal korábban birkózással vagy testépítéssel, esetleg teherszállítással foglalkozó nő szorította a fejemet a párnának nehezen nevezhető tégladarabnak. Azt mondogatták, hogy vegyek az orromon levegőt, azonban ezen a ponton azt is elfelejtettem, hogy az hol található. A gyomrom úgy viselkedett, mint amikor egy Monty Python filmet nézek. Rekeszizmom minden idők legvadabb rángatózását végezte, miközben a birkózó keze szorításának fokozódásával, tudtomra adta, hogy jobb lesz lenyugodni.

A szemeimből patakzó könnyeknek köszönhetően, olyan ködösen láttam, mint az egyszeri néző egy Bob Marley koncerten. Látképemben a legfőbb mozgás nem a képből kifelé, hanem a képbe befelé történt. Egyre többen és többen.. orvosok, rezidensek és takarítónők meredtek a monitorra, ami lelkem legmélyét is megmutatta minden bizonnyal.

Unokáiknak nagy valószínűség szerint, úgy fogják elregélni a látottakat, mintha az a legmelegebb augusztusi éjszaka égboltján látták volna. A nyelőcsövemet és a gyomromat millió kis csillagocska tarkította, amelyek esetemben a még líraibb kép érdekében, meglehetősen erősen véreztek.

Hamar kiderült, hogy ilyennel korábban még nem nagyon találkoztak. Gép, amivel ezt kezelni tudták volna, bár volt a pelikán kórházban, de sajnos még nem volt olyan szakember, aki ezt a megpróbáltatást bátran el tudta vállalni, kísérleti nyúlnak lenni, pedig nem igazán volt kedvem. Így nem sokkal később, miközben már a második adag vért csorgatták belém egy zacskóból, a téma leginkább a körül kezdett forogni, hogy helikopterrel, vagy csak hagyományos, unalmas, szürke, bénán szirénázó, repülésre képtelen mentőautóval vigyenek-e. Ekkor kezdtem bánni, hogy nem voltam lélegeztető gépen, mert akkor nagy eséllyel helikopterrel mehettem volna. Belegondolva ez is elég hülyeség.. .hiszen aki már lélegeztető gépen van, az annyira nem élvezheti a helikopterezést. Én mondom, hülye ez a rendszer.

Tehát két szimpatikus, a birkózó nővérrel minden bizonnyal rokon mentős úriemberek, átpakoltak egy ágyra, amibe jól bekötöztek, és elkezdtek tolni kifelé. A két úriember közül, valójában csak az egyik volt úriember. Viselkedésük leginkább a “good cop – bad cop” játékra emlékeztetett. Míg a különböző ajtókon vagy küszöb szerű huppanókon vittek keresztül, esetleg éppen akkor amikor betoltak  a mentőautóba, a “good cop” rendszeresen  figyelmeztette társát, hogy egy kicsit finomabban, ne annyira döcögősen, stb. toljon a másik, míg a “bad cop” ilyenkor csak legyintett, hogy “ááááhhh jól van az! jól van az.. hagyd már”.. és csak tolta neki a fejemet a következő ajtónak is.

Az osztály dolgozói ekkor búcsút vettek tőlem. Integettek, és ami tényleg elképesztő volt, a jelenet a lelkükben valószínűleg tényleg túllépett a munkahelyi kötelesség fogalmán. Látszott rajtuk, hogy izgulnak és szorítanak.. és valahol ez tényleg erőt is adott, ugyanakkor valahol felhívta a figyelmemet a helyzet komolyságára.

Mielőtt még elindultam volna, elbúcsúztam a kétségbeesés határán ingadozó szüleimtől akik egy lovashintót is megpróbáltak volna elintézni, ha azon múlik. Bátyámmal is folytattam egy telefonhívást. Egy évvel korábban, amikor a rák volt a téma, megnyugtató volt magabiztossága és határozottsága, ami szerint azon is túl fogok jutni, és igaza volt. Ezzel az alkalommal, viszont ahogy a vérem folyt valahová, úgy a lelki erőm is. Ténylegesen gyengébbnek éreztem magam mint előtte bármikor, és ez lelkileg is kezdett előmászni. Már messze nem voltam olyan cinikus mint előtte pár nappal, és bátyám hívása  és hangja, elmorzsoltatott pár könnycseppet velem. Az akkor hallott rettegés, félelem és aggódás a hangjában egy életre beleivódott a dobhártyámba.

Tehát aznap rekord idő alatt értem Kolozsvárra, ahol azonban nem kedves barátaim vártak sörrel a Klausenben, hanem egy még nagyobb, még vastagabb, hiper-szuper argongázos lézerrel felszerelt endoszkóp. Valamint a kedves doktornők, akik tényleg kedvesek voltak és már vártak rám.

Azonban bár rekordidő alatt értünk Kolozsvárra, mégsem mentek a dolgok olyan simán mint gondoltuk. Minden tiszteletem Arafat bácsié aki kitalálta és megvalósította a Smurd hálózatát itt Romániában, ami már számos életet megmentett (valószínűleg az enyémet is). Emiatt sem számítottam arra a púr romániai történésre, hogy a mentős egyszer csak lelassít a városban és lehúzza ablakát, majd elkezdi kérdezgetni a járókelőket, hogy hol van a 3-as kórház. És ez még szintén hagyján lett volna, bár egy GPS manapság nem olyan nagy befektetés, azonban, hogy se a sofőrnek se senki másnak a kocsiban ne legyen arról fogalma, hogy melyik a Széchényi (Miháj vitéz) tér, az már kicsit fájdalmas volt. A lényeg az, hogy mielőtt a kórházba értünk volna, a város minden negyedében megfordultunk.

Végül betoltak kicsit döcögősen a “rossz zsarunak” köszönhetően, és átadtak mint egy darab hússzállítmányt.

De ez már újabb bejegyzést kíván.

Addig is kérném nézzék és hallgassák meg a szünet második részét! Jó szórakozást!

 

Marty Mcflynak már sikerült

Mindenki ismeri Marty Mcfly-t. Ő volt az a csodálatos karakter, aki egy DeLorean és egy kancsi szemű őrült tudós segítségével vissza tudott utazni a múltba, majd újra a jövőbe. A legfőbb célja az volt, hogy a múltban nehogy olyan dolgot tegyen, amely végérvényesen megmásíthatná a jövőt. Hasonlóan érzem most magamat Marty Mcflyhoz amikor a múltból visszatért a jövőbe és egy teljesen másvilág fogadta. Úgy érzem hogy a múltban ért tapasztalataim és elképzeléseim egy más jövőre predesztináltak, de mégis máshogy alakultak a dolgok. Más a jelen amit egy évvel ezelőtt elképzeltem, és más lett a jövő is.

A tavalyi események után, a legnagyobb problémám az írással az volt, hogy nem igazán tudtam olyan témát felfedezni ami akárcsak egy kicsit is nagyobb súllyal bírna mint a rákbetegségből való kievickélés. Ahogy Sonntag is csodálatosan leírta könyvében, a betegségek általában és ezek közül is legfőképpen a rák nem csak egy betegség ami olyan mint a megfázás, hanem a társadalom számára egy olyan szimbólum amihez különbözőképpen viszonyulni kell.

Meglehetősen szomorúnak is tartottam azt a tényt, hogy ezen nem tudok kreatív szempontból megfelelően túllépni, pedig az élet tényleg tele van komoly kérdésekkel amik még megválaszolásra várnak. A sors azonban segítő kezet nyújtott hatalmas dilemmámban.

Egy évvel később újra kórházban találtam magamat. Ezúttal azonban előre számítottam erre, hiszen már egy éve tudtam, hogy egy vese-operációra sor fog kerülni, bár ezt foggal és körömmel próbáltam halasztgatni, azonban eljött az a pillanat, amikor már értelmetlen lett volna és egyszerűbbnek tűnt túlesni rajta.

Kórházba vonulásom előtt egy kisebb pakolásra került sor. Betettem egy pizsamát, 1-2 pólót, fogkefét, fogpasztát, mp3 lejátszót, friss olvasnivalót másoltam a kindle-re, majd kezembe akadt egy fürdőruha is és egy úszószemüveg. Egy pillanatig elméláztam, majd kihagytam őket a csomagból, elvégre mégiscsak december van.

A kórházba vonulás reggelén felébredve, hamar elkészültem és batyumat a vállamra kaptam, készen minden izgalomra és kihívásra amit egy kórház tartogathat. Megérkezve azonban fel kellett ismernem, hogy nem az a ‘vészhelyzetben’ lefestett akciódús freskó fogadja az átlag betegeket, hanem csupán egy férfi aki kék zacskókat húzat az emberek lábára. Nem volt rohanás, nem volt sürgés forgás és persze az első hó aznap hullott le, ezzel arra kényszerítve, hogy ki kelljen hagynom az első igazi hógolyó csata lehetőségét.

Az urulógia osztályon a legtöbb aszisztens és orvos már régi ismerősként köszöntött. Kérdezgettek, hogy mi van velem, merre jártam a nyáron, hogy telt az elmúlt év,  szemeik előtt azonban úgy tűnt teljesen más kép lebeg. Heveny nosztalgiát véltem felfedezni tekintetükben, és ez nem szólhatott másnak, csak tavaly a retinájukba égetett dinnye méretű herémnek. A legtöbben szerencsére túlléptek ezen az igencsak érdekfeszítő vízión, és jelenlegi problémámra kezdtek koncentrálni. Elsőként kerestek nekem egy ágyat.

Bár maga az osztály átköltözött a gyermekkórház egy régi szárnyába, a körülmények a legjobb nyugati kórházakéval vetekszik. Egy kósza pillanatig felrémlett bennem az a tavalyi kép, amikor a szobámban sziesztázó két másik öreg beteg közül az egyik, ágyából felállva reggelijét kezdte fogyasztani jóízűen, majd egy óvatlan pillanatban úgy összepisilte magát, mint aki éppen egy kellemes termálvizes medencébe kezdi lazítani izmait. Ezúttal is bevittek egy hasonló kaliberű szobába, ahol csak az átható klórszagnak volt köszönhető, hogy az orrom nem kezdett el vérezni a vizeletszagtól. A kezelőorvosom közbenjárására szerencsére hamar áttessékeltek egy kétágyas csendesebb szobába, az 513-asba. (5-ik emelet, 13-as szoba).

A lelkemhez egyik legkedvesebb fizikai tárgy az ablak. Imádom a nagy, széles, hosszú, magas, vastag, vékony, fényes, jó tájolású ablakokat, és kivételesen nem a Bill Gates féle ablakokra célzok. A szobámba belépve a pulzusom felgyorsult, hiszen az ablak faltól falig ért. A csodálatos városi havas látkép szinte szikrázott a napsütésben én pedig éreztem, hogy ez látványosan fel fogja gyorsítani lábadozásomat. A szememet végigjárattam a látképen, majd az ablak alatti egyetlen ágyra tévedt a tekintetem és ez az arcomra fagyasztotta a mosolyt. Egy 35-40-es pasas terpeszkedett úriasan azon a helyen, amelyiket a sors eredetileg nekem rendelt. Kiabálni akartam, de végül csak csendesen a szoba sötét sarkában húzódó ágy felé léptem.

A férfi nagybányai volt és vesekővel feküdt be, amit manapság sci-fit megszégyenítő lézersugárral szoktak szétlőni, ami aztán véresen de úriasan távozik a testből. Ez a férfi azonban nem is a modern technikától való félelmétől volt igazán érdekes, hanem valami egészen felfoghatatlanul mástól.

Talán mindenki szeret utazás közben kifelé meredni az ablakon és elrévedni a tovatűnő tájban. Sokan szeretik alvás előtt vagy után még kicsit homályos tekintettel a fal repedéseit vagy a festés minőségét vizsgálni. Sokan mások pedig szeretnek leheveredni a fűbe és a csillagokat bámulni, vagy az elhaladó felhőkbe történeteket látni. Ez a férfi, a bámulás és elrévedés jógija lehetett. Én naphosszat olvastam vagy zenét hallgattam, míg ő nemes egyszerűséggel csak bámult. Izgalmassá az tette ezt a mutatványt, hogy látszott az a teljes nyugodtság és rezzenéstelen arc amivel ezt a kimerítő műveletet végezni tudta. Néha csak félig voltak nyitva szemei, amelyek már bizonyosan kellő kihívást támasztottak, hiszen egyensúlyoznia kellett az elalvás és a bámulás között, de ő mégis kibírta és csak bámult maga elé szorgalmasan.

Leszállt az este és ő hirtelen egy kérdéssel fordult hozzám, amely egy pillanat alatt szíven szúrt. Megkérdezte, hogy hogyan bírok annyit olvasni és mégsem fáradok el. Érezhető volt, hogy pusztán a technika érdekli. Próbáltam elmagyarázni, hogy bámulás közben egész egyszerűen soronként mozgatom a tekintetemet balról jobbra és értelmezem a látott karaktereket, azonban hamar kiderült, hogy erről hallani sem akar, hiszen ez már bámulási vallása ellen szólna.

Következő nap ébredés után nem sokkal a műtő felé vettem az irányt. Egy hideg folyosón foglaltam helyet, ahonnan a műtőtermek nyíltak. Arcomon akkor sem lett volna másabb kifejezés, ha éppen négy ászom van pókerezés közben. Nem igazán izgultam mivel tudtam, hogy jó kezekben leszek és bíztam abban, hogy az altatás után még fel fogok ébredni, hiszen ezt korábban már megelőlegeztem egy fehér boríték átnyújtásával.

Nem sokkal ezután behívtak a műtőterembe. A terem nagyon magas és hideg fehér csempével van körberakva. Hatalmas kerek lámpa fogja a lényeget megvilágítani, és a kedvesen sürgő forgó orvosnők megnyugtatása ellenére egy kicsit furcsa érzés fog el. A rajtam lévő felsőt már kapnám is le magamról, hogy az operáláskor hozzáférjenek a lényeges részekhez, azonban erre mindenkitől fejrázás a válasz. Lassan visszacsúsztatom magamra a felsőt és követem lefelé sandító tekintetüket.  Deja vu-m van. Letolom a nadrágomat és kicsit pironkodva felfekszek az asztalra. Az orvosnők egyáltalán nem zavartatják magukat, sőt egy kecses mozdulattal egy maszkot helyeznek arcomra, amitől pillanatokon belül elsötétül a világ.

Sötétség.

Sötétség.

Sötétség.

Még mindig sötétség. Kezd frusztrálni.

Sötétség.

Fény.

Vagyis eléggé félhomály, mivel ágyam ugyebár a sötét sarokban helyezkedik el, nem a fényes ablak alatt.

A nap hátralévő részét pihenéssel töltöm, ami talán ilyen esetekben elvárt. Éjszaka azonban furcsa dologra ébredek. Hányok. Ez még nem volna meglepő, hiszen időnként kocsmázás után is erre ébred az ember, vagy miután elrontotta a gyomrát. Sőt, még operációk után is néha erre ébrednek az emberek, szóval annyira nem lepődtem meg. A meglepődés csak azután következik be, hogy a befogadó tálba beletekintek. Elég szép adag keksz és húsleves érkezett retour jegyével a gyomromból, azonban egy potyautast is rajtakaptam. Ez a potyautas nem köszönt és nem is szégyellte magát. Egész egyszerűen vöröses fekete állagával szemérmesen kacsintott. Vér volt.

Más vérutasok is érkeztek a gyomromból az elkövetkező órákban, azonban az aszisztens megnyugtatott, hogy nincs miért aggódni, majd egy gumicsövet lenyomva az orromon keresztül a gyomromig, megoldotta alvásképtelenségemet, mivel innentől ha valami kikívánkozott, azaz orromon tette meg útját egy zacskóba ami az ágy mellett lengedezett. Végül egy gyógyszert is kaptam, aminek köszönhetően rekeszizmaim lenyugodtak.

Szerda. Reggel ébredek, és immáron úgy érzem a nehezén túl vagyok. Amint az a történelemből és sok Russel Crowe-os filmből kiderül, az első éjszaka egy operáció után mindig a legkritikusabb. Gyengének éreztem magamat, azonban próbáltam felkelni de nem sok sikerrel. Igyekeztem rendbe szedni magamat hiszen látogatóm érkezett. Szerettem volna nyakkendőt kötni, azonban még egy ócska zoknit sem tudtam rendesen lábamra húzni. Így megadtam magamat az ágynak, és nyakig magamra húztam a takarót. Hogyha már nem leszek képes hősies erőtől duzzadó pózba vágni magamat, legalább egy kis szimpátiát kiválthassak. Minden jel szerint azonban ez mit sem számított, ami megnyugtató volt. Mikulás alkalmából még rögtönzött ajándékosztást is tartottunk, és bár nem volt rénszarvas és egy nagy kövér szakállas piros ruhás cukorkát osztogató férfi akinek az ölébe ülhettünk volna, mégis mindenki vidám volt.

Part. 2 coming up after the break.

Potenciális epilógus

Potenciális, természetesen a hererákhoz, nem pedig az életemhez. Bár most, hogy eljátszadozok az életemhez írt prológus gondolatával, már azthiszem meg is van, egy legközelebbi blogbejegyzésem témája. Na de egyenlőre, maradjunk csak a jelennél.

A legkorábbi időkben, amikor elkezdtem a blogírást, sokan feltették a kérdést, hogy miért ezt a formát választom az írásra. A legutóbbi bejegyzésemmel kapcsolatban pedig nap mint nap feltették a kérdést, hogy miként vagyok képes ezt a formát választani egy Ennyire “tragikus” esemény megfogalmazására. A leginkább problémás tényleg az volt, hogy sokan csak innen értesültek a velem történtekről. Hozzá tartozik a dologhoz, hogy sokaknak nem lettem volna képes megfogalmazni szavakkal a dolgot – szemtől szembe.

Na de miért is vagyok képes mégis képernyőre vetni mindezeket? Hatalmas kérdés. Elsőként Vonnegut szavai jutnak eszembe, aki 73 évesen már arra panaszkodott, hogy a legtöbb nagy író, ekkorra már réges régen megírta minden nagy művét, és egyálltalán mi mást mondhatna ő újat?

Az írásmódomra nagy meglepetésemre, rengeteg pozitív kritika érkezett. Számomra már csak azért is nagyon meglepő, mert én speciel sohasem olvasnám önmagamat. Sohasem tettem, és ezután sem tervezem. Egyszer rászántam magamat, hogy újraolvassam amit írtam, de egy kissebb közel-keleti háborúba csapott át a dolog, úgyhogy megpróbáltam gyorsan abbahagyni.

Szóval miután a pozitív kritikákat kaptam, valamint páran a fejemhez vágták, hogyha úgy fotóznék ahogy írnék, talán lenne is belőlem valami.

Arra gondoltam, ha már írok, akkor valami újat kéne alkotnom. Úgyhogy most azt határoztam el, hogy úgy fogok írni, hogy járkálok. Még senki sem írt járkálva, sms-t leszámítva. Szóval remélem úgy vonulhatok majd be egy napon a történelembe, mint az első ember aki járkálva írt. Ezt most igazán eredeti ötletnek tartom, azokban az időkben, amikor már igazából a sok könyv, novella, blog és publikáció közül csak úgy lehet kitűnni, hogy valami abszolút irreleváns dolgot cselekszek. Szóval én járkálva írok….Mostantól.

<Járkálva>

Szóval éjszaka van, és éppen a főutcán járkálok. Az elmúlt hónapok eseményei járnak a fejemben. Szeptember végén, K.Ferkóval még azt terveztük, hogy Malajziába repülünk extraként szerepelni a potenciálisan Zs-kategóriás Vikingdom című filmbe extrának – azaz tömegnek. Két héttel később pedig levágták a bal herémet. Két héttel később már valahogy nem is tudtam malajziára gondolni. Ellenben most január van, és a vikingeken jár az agyam. Mivel az Axterix és Obelix képregényen nőttem fel, mindig is szerettem volna, olyan szarvval felszerelt sapkát. Nem mintha nem szarvaztak volna már fel elégszer. Egyébként a képregényben Obelix alakja mindig is szimpatikus volt, bár így utólag nézve elég sokan nagy f*sznak tarthatták a köreiben. Ugyan miért másért kapta volna ez a szeretett alak az egyik leghatalmasabb fallikus jelkép megnevezését mint keresztnév? Persze lehet elismerésből.

Szóval sétálgatok a főutcán, és az elmúlt hónapokban érzett minden iránti nosztalgia fog el. Az utóbbi hónapokban ténylegesen, amerre jártam, erős nosztalgia fogott el, miközben egy apró zongorista játszott a fejemben szívfacsaró lassú dalokat 24 órán keresztül. Ez a kis zongorista a mai napig játszik a fejemben, emiatt minden úgy érződik, hogy minden ami valaha történt velem, az nagyon nagyon a régmúlt dala. Valahogy az én messiásom eljövetele mintha az október 13.ai operációmmal esne egybe. Emiatt kb. minden emlékemet úgy tudom elhelyezni a történelmem folyamában, hogy megkülönböztető jelzésként odarakom elé, hogy H.E. és H.U. – azaz Herenyisszantásom Előtt és Herenyisszantásom Után.

Egyébként nem szeretek mindig a hajdani balherémre reflektálni, de valahol ez a feldolgozás része a részemről.

Apropó hajdani! Bár az alábbi képen nem dani haja található, de azért még hajdani.

Persze most magyarázkodhatok, hogy na de akkor miért is. De amikor egyik reggel úgy ébredsz, hogy több hajadat találod a párnádon, mint amennyit az elmúlt években a fésűdből gyűjtöttél össze, akkor azért elgondolkozol, hogy van-e értelme az életteredet szétvedleni a hajaddal. Na de visszatérve az emberekre.

A legszórakoztatóbb valahol ezzel az egésszel, mindig azok a pillanatok voltak, amikor teljesen ártatlan embereket, akikkel találkoztam és varázslatos módon nem tudtak a velem történt eseményekről, sokkolni tudtam. Egyszer sem áhitoztam szimpátiára, inkább a kiváncsiság dúlt bennem, hogy milyen miként reagálnak azok, akik most tudják meg, hogy mi történt. Többnyire sohasem hitték elsőre, sőt a legtöbb esetben valaki másnak kellett alátámasztania azt, hogy tényleg ezek megtörtént események. A legszórakoztatóbb, hogy ezek az emberek egészen a tények kiderüléséig, tényleg azt hitték, hogy csak Mobyra akarok hasonlítani. Moby ráadásul olyan múltszázadi… miért akarnék rá hasonlítani?! :))

Apropó, egyébként még mindig járkálok. Ugye ettől vagyok, most nagyon eredeti. Szóval éppen most érek a kórház épületéhez. Eszembe jut a 50/50 című film, amit nemrég néztem meg bátyámmal. A film nagyban hasonlít, az én történetemre. Legalábbis a főhős rákos lesz, és innen kapja a film a címét, hogy 50/50 – mert ennyi esélye van a túlélésre.

Szóval állok a kórház épülete előtt, és a kis zongorista a fejemben, egy pillanatra abbahagyja a zongorázást, mert megszomjazik, ezért kimegy a bárhoz. Ez az a pillanat, amikor már a zene sem köt le, hanem csak a hideg hűvös borzongató szellő, ami bekúszik a nadrágszáramon és a lelkemet is átjárva, ridegséggel tölt el. A tovasuhanó autók otthagyása csak azt a kongó ürességet juttatja eszembe, ahogy a vastag dossziémmal bementem a váradi onkológushoz, hogy mindenféle perfúzióért ne kelljen lemennem temesvárra, hanem itt is megkaphassam.

Ő volt az első orvos, akinek a szavai még sokáig csengtek a fülemben. Korábban már többen is mondták, amit ő is mondott, de valahogy sohasem tudatosult bennem annyira, mint akkor a tény. A leleteimet nézegetve egyszer csak azt mondta, hogy: “nagyon jó esélyed van”. Persze elmosolyodtam és örültem, de valahol mélyen borzasztó hideg járt át, mint ami a szél, ami jelenleg is a nadrágomban mászkál. És a herémnek hűlt helye.

Szóval azért bántott ez a mondat, mert valahol ott lappangott benne az, hogy ez az egész borzasztó szarul is elsülhet. Persze kicsi az esély, de mi van ha én vagyok azaz 1% nem pedig a 99%? Inkább lennék én a 99%. Okkupálnék én is tereket inkább, mint hogy elveszítsek egy életet, és újra kelljen kezdenem a pályát. Főleg, hogy a betegségemmel már egyébként is a társadalom 0.1%-ába tartozok, akkor azaz 1% már nagyon is hatalmas esélynek tűnik nekem. Persze a 0.1% – 1%-a tényleg elég valószinűtlen, dehát lottónyertesek is léteznek a világon és őket még kissebb esélyekkel riogatják, mint engem.

Na és persze mivel ez is csak egy potenciális prológus, ezért bár már én is optimista vagyok, egy-két teszt még mindig hátra van. Még semmi sem biztos, csak ugyebár jók az esélyeim. Bár lélekben úgy érzem, tényleg átléptem mostmár ezen.

Ahogy sokaknak mondtam, vannak akiknek az életben szükségük van egy pofonra, hogy felnőjjenek. Nekem egy büdös nagy nyakleves jutott, bár könnyen lehet, hogy erre is volt szükségem. Ugyanakkor valahol állíthatom, hogy ennek köszönhetően nem csak a megjelenésem lett ennyivel különbebb, hanem a lelkem is sokkal vonzóbb lett és nem csak erotikusan.

Ez a borzasztó nosztalgikus érzés és zene a fejemben, mostmár tényleg sohasem fog nyugodni hagyni. Mindenről eszembe jut valami, ha nem más egy borzasztó szóvicc amit mindenki annyira szeret (valójában utál) ((valójában csak azt mondják hogy utálják)). Ugyanakkor emiatt a borzasztó nosztalgikus érzés miatt, mindenhol úgy járok mintha utoljára járnék. Most is ahogy körülnézek itt az utca közepén, csak arra gondolok, hogy mindent jól szívjak magamba… *krákog és köhécsel* …mert utoljára járhatok itt. Na és ezért próbálok mindent a végsőkig megélni és átélni. Jobban örülök most annak, hogy élek, mint bármikor korábban.

Ahogy most tovább sétálok és pötyögök, végignézek a házakon és elfog a költőiesség. Rímekbe foglalnám gondolataimat, melyeket kitölthetnék mondataimat. Egyik lábamat másik elé téve, csak belenézek a nagy mélybe. Az enter gombot pedig nem lelém, s így a verformát elvesztém.

Szóvaltehátakkor valahol úgy figyeltem meg, hogy ez az egész cirkusz nem csak nekem volt igazán tanulságos. Mindenkinek vannak gondjai, nem is kevés. Vannak akik már borzasztó dolgokon átmentek. Azért valahol ez az én kolosszális szívásom sok más szempontból is kapóra jött. Gyakorlatilag minden ember úgy ítélte, hogy az ő problémái eltörpülnek az én betegségem mellett. Nem feltétlenül érzem azt, hogy ez így lenne, de valahogy a társadalom fejébe csak az lett belenevelve, hogy az életet mindennél többre tartsuk. Lehet soksok mártír most elvitatkozna ezen a kérdésen, mindenesetre, amennyiben az emberek, ha csak egy kicsit is kevésbé vették komolyan mindennapi ügyes-bajos gondjaikat, én már örülök. Mert tényleg, talán Kilgore Trout… de az is lehet, hogy a Dalai Láma mondta egyszer értetlenkedve, hogy nem is érti az embereket, amikor azt mondta, hogy nem érti az embereket, hiszen mindenki a pénzt hajszolja, hogy meg tudjon élni, de közben elfelejt élni. Vagy valami hasonló volt. A lényeg, hogy szinte tényleg soha nem lehet annyira komoly egy mindennapi probléma, hogy halálosan komolyan vegyük és tönkretegyük magunkat az idegességtől. Halálosan komolyan, tényleg csak a halált érdemes venni, de ha engem kérdeztek, talán még azt sem. Az elmúlt pár hónapban, igazán próbáltam nem tudomást venni róla, és amennyire én tudom, hozzám végül nem csengetett be. De az is lehet, azért nem jött hozzám, mert időközben még mindig nem cseréltettem ki a személyi igazolványomon, a pontos lakcímet…

Na de az emberekkel kapcsolatban, amit mindenképpen érdemes megemlíteni, az a kismillió ember, akiket tényleg nem is tudnék megszámolni még akkor sem, ha 42 kezem volna. Mert rengetegen biztosítottak segítségükről. A legkülönbözőbb dolgokat ajánlották fel, vagy intézték, és tényleg, a máskor olyan apróságnak tűnő dolgok, mint pl. az áfonya lekvár is őrületesen nagy és emberi segítség volt az elmúlt pár hónapban. Tényleg, mindenki megpróbált azzal segíteni amivel csak tudott, és ha ez nem volt más mint egy jó szó, azt se sajnálta tőlem és ezért borzasztóan hálás vagyok.

Mint már említettem, sokan megkérdőjelezték, hogy micsoda dolog már erről blogot írni, publicitást adni a dolognak. Elsősorban azért ragadtam billentyűzetet, hogy az emberek tőlem tudják meg első kézből a dolgot, ne pletykákból. Ugyanakkor ne terjesszenek hülyeségeket, hanem mindenki ellenőrizhesse maga a tényeket. Később derült ki, hogy a publicitásnak köszönhetően, olyan emberekhez is eljutott, akikre nem is számítottam, és jobbára ismeretlenül segítettek hozzá a gyógyulásom szempontjából nagyon is releváns segítséghez. Amennyiben nem írtam volna, talán sohasem jutott volna el hozzájuk. Lehet kicsit most túlzásba viszem a hálálkodást, de egy ilyen helyzetben, nem igazán tudom megütni a szokásos, álltalam annyira szeretett cinikus hangnememet. Neveket ugyanakkor már csak azért sem szeretnék közölni, mert lehet az érintettek sem szeretnék, ugyanakkor szerintem tudják jól, ha eme sorokat olvassák, hogy mekkora hálával gondolok rájuk.

Na de… Szóval köszönöm, köszönöm a támogatást és a rengeteg bíztató és jó szót. Egyébként, csak hogy sejtsétek hány emberhez jutott el a blogom, akkor itt most szépen elmondom. Megközelítőleg 1100 olvasóm volt, és ebből csak novemberben 755.

Egyébként ha már itt tartunk, akkor egy vicces felsorolást is közölnék. Az alább látható listán, a számomra legviccesebb google-ba beírt kereséseket közlöm, amiknek útján eljutottak a blogomhoz. Persze, ez a korábbi bejegyzéseimet is beleveszi, de vannak olyan dolgok amikről szerintem tényleg soha nem írtam. Most akkor mindenki képzelje maga elé a google-t és a kezet amint az alábbi dolgokat gépelik be – majd jön be rá az én blogom. A sor végén a szám pedig azt jelzi majd, hogy hányan jutottak ezzel a kereséssel a blogomhoz. Na de inkább neki is kezdek, elsőként az egyik kedvencemmel, aztán a többi ahogy jön:

1. en es a baratnonk xxx videot csinalunk – 2
2. buzisvicc – 2
3. méder tamás és a hererák – 1
4. hogyan szivassunk meg valakit – 129
5. “felcsaptam magam” – 3
6. pokember noi foszereplo – 1
7. piroslampasnegyed – 1
8. kuldjetek egy farsangi forgatokonyvet – 1
9. depresszió ellen – 1
10. szemtágitó – 1
11. ember tragédiája, sex – 1
12. meztelenkedő festmény – 1
13. parasz porno video – 1
14. porno asnate portugal – 1
15. porno a javabol – 1
16. nemetorszagi aszisztensnoi allas – 1
17. mit csinalunk a tehen szarv bol – 1
18. méder tamás blog rák – 1
19. bye bye szása – 1

Szóval persze még kismillió rákra és szivatásra, valamint szexre utaló kereséssel eljutottak a blogomhoz. Úgy sejtem, ez eléggé jól össze is foglalja mikről írtam az elmúlt pár évben. Valamint a nevem minden jel szerint egy életre összefonódott a rák fogalmával. Ugyanakkor szomorkás, hogy nem csak a horoszkópomra kiváncsiak az emberek. Pedig az meg (ugyebár mi más is lehetne mint): szűz!

Közben amúgy még mindig sétálok. Vagyis lehet csak a gondolataim sétálnak, én meg hazudozok itt kintlétről meg sétáról összevissza. De maradjunk annyiban, hogy sétálok. Az elmúlt pár évben, történetmesélésből többnyire mindig azt tanították, hogy a karakterfejlődése a főhősnek olyan mint egy út. Halad A pontból B pontba, és a film végére meg is érkezik oda. Az én esetemben valahol ez még azért kérdéses. Közel sem jutottam el B pontba, de az is lehet, hogy a C ponton is túl vagyok már. Ezt a bejegyzést is úgy illene befejeznem, hogy megérkezek valahova, de végülis azzal, hogy te is most ezt olvasod, valahol célba értem. 🙂

ps. Igazából borzasztóan sokat tudnék még beszélni, de ezek valószinűleg idővel fognak kijönni, hiszen még most is processingelem az elmúlt hónapokat. A jó hír ugyanakkor, hogy újév alkalmából, egy picit többet fogok írni, a tavalyi 3 bejegyzésemhez képest 😉

Apropóóó… kedves olvasóim. Bármi kérdésetek van, örömmel válaszolok. Akár itt commentben, akár facebookon vagy külön üzenetben kérdezzetek amit csak akartok, amire kiváncsiak vagytok, amiről szeretnétek, hogy írjak kicsit. Szóval csak bátran. 🙂

Cocktail party – ala Chemo the 1st

Egy hűvös és meglehetősen gigászi teremben üldögéltem. A földön a szememmel a fekete-fehér sakktáblás csempén járattam szememet egyik velem szemben lévő lábtól a másikig. A terem egyik oldalfalán egy hatalmas TV zúgja a Tele-shop álltal éppen eladásra kínált laskaszűrőt, aminek az a hatalmas előnye van, hogy amennyiben éjszaka rádjön a sütögetés, akkor sem kell félni, mert ez a különleges szűrő 399 ron-ért még foszforeszkál is. De ha nem is erre, egy kútnak a mélységét biztosan jól lehet vele mérni.

Szerencsére a TV hangját nem hallom, csak látom a képet, mivel az alkalomhoz illő zeneként Chemical Brotherst választottam, ami így megszokott jókora fejhallgatómból szólva, igazán meg tudja adni az alaphangulatot.

A TV-t párhuzamos sorokban bámulják úgy 60-70 éves öregemberek és öregasszonyok. Úgy érzem biztosan nem itt fogom megtalálni életem párját. Pedig korábban bíztattak, hogy sose lehet tudni.

Egy aszisztensnő ekkor beterel egy oldalsó szobába, amelyiknek ajtaját bélelt és szegecselt barna bőrhuzat takarja és ennek finom hangja tompán puffan, ahogy bezáródik mögöttem. A jókedéjű aszisztensnő ekkor behoz egy bevásárló-szatyrot és elkezdi kipakolni belőle a szivárvány minden színében tündöklő dobozkákat, mert ugye a jókedéj a dobozok színén is elengedhetetlen. Időnként azaz érzésem, hogy azért vigyorog minden ott dolgozó orvosok, mert nem éppen ők vannak a betegek helyében.

Nemsokkal később benyit egy másik valamivel mogorvább és lényegesen idősebb aszisztensnő, akit elálló füle, kicsit felnyomott orra és úgy egyálltalán az egész disznóképe miatt Mrs. Piggynek neveztek el, így az egyszerűség kedvéért én is csak így fogok rá hivatkozni.

Szóval Mrs. Piggy ezen a ponton leül velem szemben, ebben az észveszejtően magas, dohos, 70es évekbeli irodaszerű VIP szobában és elkezdi magyarázni, hogy egészen pontosan mit is fognak belém nyomni és hogy ez milyen mellékhatásokkal jár. A főorvos leánya eközben kedvesen mosolyog oldalt, és szemében bíztatás tündököl.

Eközben még mindig nem tudom levenni szememet Mrs. Piggy orráról.

Szóval, miután felsorolja a különböző készítményeket, egyedül a platina marad meg igazán a fülemben, mert örülök neki, hogyha már eddig az őseim nem voltak képesek rá, én legalább beindíthatom a nemesedési folyamatot, még ha ez eléggé fémesen is hangzik. Na meg így nem is fogok oxidálódni túl hamar.

Ezután felsorolja a különböző mellékhatásokat. A hajhullásnak még valahol örülök is, mert kivételesen indokolt lesz az idióta frizurám. Na meg így legalább kölcsönözni fogja nekem azt az igazán BADASS kinézetet amire mindig is vágytam.

A BADASS-ségemet ekkor csak azt lombozza le, hogy közli velem, lehet egy csöppet nehezebb lesz gyereket csinálnom a későbbiekben. Igazából egy a szaporodásomat gátolni próbáló összeesküvés halvány képe kezd kibontakozni a szemeim előtt, és az elsőként megjelenő képek között látok egy húsbárdot amelyik hirtelen lesújt már nemlétező balherémre, majd egy sötét barlangszerű helyen, összeesküvők hada dörzsöli kezét, és töltik az infúziós zacskóimba a kis óvszergumikat. Eközben a főorvos leánya még mindig mosolyog, bár immáron kínosabban.

Egy pár pillanaton keresztül még azon töprengek, hogy még az év elején megejtett 33 napos maszturböjtöm idején, miért is nem mentem sperma-banka ahogy azt sokan tanácsolták. Legalább valahol lenne egy ismeretlen utódom. Na de azért még nincs semmi veszve, megnyugtatnak. Nem leszek teljesen alkalmatlan az utódnemzésre.

Anyway. A továbbiakban elmondja, hogy az infúziós zacsijaimat, amit ő az egyszerűség kedvéért cocktailoknak hív, milyen sorrendbe fogják beadni. Én halkan megkérdezem, hogy kapok-e majd kis esernyőt, amit beleállíthatok, de ekkor kezd kicsit csúnyán nézni.

Az aszisztensnő aki közben beviharzik megkérdezi, milyenek a vénáim, én pedig mondom, hogy kimondottan szépek. Ránéz a karomra és elismerően bólint, majd belémdöfi az infúziós tűt, amire ezután rákötik az első adag cocktailt. Nyelvemmel csettintek az ízre, amely lassan csörgedezni kezd ereimben. Elég hideg érzés, így jeget már nem kérek hozzá.

Ezután körülbelül 6 órán keresztül nézem a kis cseppeket, amint lassan de biztosan folynak lefelé karomba. 3 liter a 6 óra alatt. Cseppekben. Meglehetősen kicsi cseppekben. Könyv nélkül. Egy lemerülő félben lévő mp3 lejátszóval. Édesapámmal a szemben lévő széken, aki hűségesen segít mindenben – aki viszont hozott magával könyvet. Na és egy telefonnal, amiben még éppen annyi szufla van, hogy egy képet készíthessek vele anélkül, hogy levenném az órámat.

Na és azok a cseppek nagyon lassan csepegnek, amint mindezek tudatosulnak bennem…

A hererák és Tamás – part 2 – The non-refundable testicle

Eltelt egy kicsi idő de azért mert vártam, hogy hogyan és mi is következik. Mostmár egy kicsit tisztább a kép így előre menőleg. Na de nem is rohanok a dolgok elébe. Inkább folytatom ott, ahol legutóbb abbahagytam.

Bár még mielőtt belekezdenék a hosszas írásba előre szólok, hogy talán nem lesz ez most olyan vicces mint az első alkalommal, bár azért dolgoztam rajta. Aki azért szeretné önmagának spoilerezni a történetet és valójában csak az eredményekre kiváncsi, meg az egészségügyi állapotomra, az olvasson a post végén található jackie-chan ragecomic alá, és majdnem rögtön azután megtalálhatja a lényeget. Na de most vissza, Alízhoz.

Szóval Alíz. Alíz volt a bűvüs név azon a csodálatos szombat őszi délután, amikor a falevelek lassan ejtőernyőztek le a még simogatóan meleg napsütésben, miközben a vadludak lassan dél felé vették az irányt a kontinensen, nekem pedig levágták a bal herémet.

A madarak nem akartakák csiripelni, hogy ki ez a név büszke viselője, de lassan a kórterem árnyas hangulatában, lassan egyébként is másra terelődött a figyelmem.

A szoba egy pusztán három ágyas kis termecske volt, ami emiatt még egészen élhetőnek és kellemesnek tűnt. Az eddigi rémképek a romániai egészségügy katasztrofális állapotairól, lassan kezdtek eloszlani. Bár nagy valószinűséggel az ápolók türelméhez és kedvességéhez nagyban hozzájárulhatott, hogy nem óbégattam egész éjszaka, nem pisiltem magam alá, tudtam mosolyogni, és életkorban sem voltam 70 fölött.

A szobában egyenlőre csak egy férfi volt, aki valahonnan Aranyosvölgye irányából érkezett, de inkább közelebb a hegyhez mint a városhoz. Ez bizony szépen lassan viselkedésében is megmutatkozott.

Az urulógiai osztályon a leginkább megszokott kép, hogy a betegekre különféle zacskók – kire egy – kire akár három is – vannak rákötve, és ezekbe viselnek, amiket aztán adott időközönként kiöntenek a wc-be. A zuhanyzásról akkor tettem le, amikor az említett öregúr kedves felesége a szobához kapcsolódó fürdőszoba zuhanytálcájába ürítette a már említett zacsó tartalmát, arra hivatkozva, hogy a kinti wc éppen foglalt volt.

Én többnyire csak bámultam kifelé az ablakon, arra gondolva, hogy mennyire nem értékelem a kinti életet olyankor, amikor nem vagyok ekkora hatalmas szarban. Heveny nosztalgiával gondoltam… igazából mindenre ami nem a kórházhoz kapcsolódótt. Lassan megérett bennem a gondolat, hogy itt lesz szépen lassan az idő, letenni az asztalra dolgokat. Márint minél többet és minél gyorsabban.

Miközben ilyen és ehhez hasonló gondolatok száguldottak eszeveszettül a fejemben eltelt az éjszaka és reggelre már a fájdalmaim is enyhültek. Pár nap után egyébént már elég könnyen meg tudtam szokni, hogy annyi ember látta már az altesti részemet, mint ahányan a képemet egy nap az utcán. Na de ez egy idő után már tényleg fel sem tűnt. Ez a reggel különben is annál több izgalmat tartogatott számomra.

A reggelit szépen lassan behozták, és a szomszédos ágyon lévő urat rákötötték egy fincsi infúzióra. Negyed óra elteltével a vizit közben az öreg elkezdett fennhangon káromkodni, hogy őt nem hagyják még enni sem, mert ha rákötik az infúzióra 12ig nem kajálhat. Az orvos ekkor csak feltette a kérdést, hogy miért nem szólt az aszisztens nőnek? – amire az öreg nem nagyon tudott válaszolni, csak káromkodni. Ekkor a vizitelő orvos még próbálta győzködni, hogy ők csak meg akarják őt gyógyítani, majd mikor feladta, tekintetét rám fordította, majd szomorkásan csak ennyit kérdezett: “Látod milyen ha segíteni akarsz az embereknek és a közért próbálsz tenni?” – én pedig csak részvéttel bólogattam.

Miután az orvos elhagyta a termet, az öreg lassan felemelkedett, beállt a terem közepébe, kezébe vette a kenyeret amit elkezdett majszolni, majd mintha gombnyomásra, elkezdett a terem közepére vizelni. Miközben rágott, tekintete fürkészve kereste a csobogás forrását, majd amint észrevette, hogy a csodás nedű belőle áradozik oly kéjesen, mintha a szobában lévő emberek csak tapsolnának, pöckösen caesari stílusban körbehordozta tekintetét a hallgatóságon, majd tovább majszolta kenyerét, miközben a lábát a mediterrán tenger meleg de sárgás vizébe lógatta.

Persze ezután sem szólt senkinek, csak az aszisztens kapott majdnem szívhülést amikor belépve ennek a képnek tanúja lett.

Na de most ugrok is egy kicsit az időben. Majdnem egy hétre beutalásom után hazaengedtek, én pedig naphossztt kellett feküdnöm, egy hatalmas darab jéggel az altestemen, amelynek hűsítő érzését szerintem egy életre nem fogom felejteni, mindenesetre a regenerálódás ütemét meglehetősen felgyorsította.

Ugye 13-án operáltak, és ma nov.1 -van. A kiutalásom utáni két hétben még megjártam debrecent egyszer, majd temesváron az onkológiát, ahol a doktor kb. megnyugtatott, hogy a szexuális életben nem fogok semmi mást észrevenni, hacsak nem teljesítmény növekedést. (gondolkoztam, hogy ezt most emeljem ki pirossal és húzzam-e alá, valamint dőlt betű és esetleg 24-es betűméret, de végül letettem róla.)

A kiszedett herémet időközben Koppányhoz hasonlatosan felnégyelték, hogy abból szövettani vizsgálatokat tudjanak elvégezni. És ezzel lassan közeledek is a jelen időhöz.

Na szóval, múlthét csütörtökön feljöttem mégegyszer Temesvárra, de akkorra nem volt még me a szövettani vizgálat, így a bukaresti operatőri masterclass-t sikeresen elbaltáztam. Na de közben legalább tudtam mesterire vadászni az egyetemeket.

Szóval vasárnap este mégegyszer Temesvárra érkeztem, hogy hétfőn reggel egy gyors ellenőrzés sorozatra itt legyek. Jhah igen, merthogy időközben kiderült, hogy a jobb vesém már nem igazán vese. Inkább egy vízzel telt lufi, amelyiket azért majd ki kell venni idővel. Viszont mostmár officialli kötelezően sok sört kell fogyasszak. A másikat menteni kell!

A temesvári kórházban töltött éjszaka megint egy fincsi vizelős sztorival gyarapodtam. Az éjjel a szemben lévő szobában valaki elkezdett egy ibolyát alulról szagolni, így a két szobatársat éjszakára átküldték az én egyébként üres 4 ágyas szobámba. Az éjszaka folyamán pedig arra lettem hirtelen figyelmes, hogy valaki felkapcsolja a szobában a villanyt, majd hirtelen felcsapja a szemetes kukának a fedelét, és miközben az előtte lévő tükörbe bámulja önmagát, vidáman kezd a szemetesbe vizelni. Majd miután vidáman befejezi, körbefordulva csekkolja, hogy ki mennyire mélyen alszik. Én ekkor már az ágyamban ülök és körülbelül egy Jackie Chanes arckifejezést veszek fel:  

Szóval fel is tettem a kérdést, hogy miért nem képes kimenni a wc-re mire azt mondja, hogy nem tudja hol van. Ismétlem, a szemben lévő szobából tették át.

Na de a reggelhez érve már sok minden kiderült.

És akkor most a tararararararararararararam dobpergés! Remélem az izgalom már a tetőfokára hágott! Főleg ennyi pisilős sztori után, mostmár igazán mindenki izgulhatna. Na.. gyerünk, egy kicsit több izgulást gyerekek. Felnőttek, ti is!

Ti ott a hátsó sorban is!

Tehát a szövettani eredmény alapján, a daganat kettes fázisú az ötből ami eléggé bíztató, azonban maga a daganat rosszindulatú. Nem nagyon, de csak kicsit. Vagyis nem tudom ennek vannak-e fokozatai, talán csak a fázis fogható meg ebben a kérdésben, ami ugye szerencsére korai.

Mostmár officialy is viccelhetek a rákkal legalább és politikailag korrekt maradhatok.

Ennek értelmében minden jel szerint holnap kezdem a chemoterápiát és ha minden jól megy pár héten belül a híres és zseniális Breaking Bad főszereplőjének nyomdokába léphetek! Ujjé! Ujjé! Na igen…

Egyébként  talán ez az a pont, amikor egy picit komolyan is szólnék. Így ennek az egész cirkusznak a közepén egy fontos dolgot azért már most mindenképpen kiemelnék. Bármennyire próbálok ebből az egészből viccet csinálni, valamit azért sikerült úgy igazán felismernem. Amikor igazán szarban van az ember, olyankor azok is mellé állnak, legalább egy pár szó erejéig akikkel talán már évek óta nem tartja a kapcsolatot, talán távolság, talán emberi változás miatt, azonban ez ilyen helyzetben talán nem is számít. Ezért ezúton is, talán kicsit nyálasan de köszönöm azoknak, akik bármi módon, akár csak az érdeklődéssükel is, de segítenek.

Persze vannak akik még többet, még őrültebb dolgokra is képesek, és akár saját napi szokásaikat képesek felrúgni az emberért. És ez végképp borzasztó jólesik.

Nem meglepő módon persze vannak akik km-ekről szarnak ilyenkor az emberre, de végülis a leszarás és a nem leszarás nem is létezne egymás nélkül.

Szóval mégegyszer, köszi annak a sok embernek, akik bármi módon de támogatnak, érdeklődnek stb. és most csak azért nem írok köszönő listát, mert kurvasokan vagytok! 🙂 Na és akkor mindenki kéremszépen nevessen velem együtt!

Na de folyt. köv megintcsak. – főleg így hogy most begyorsultak az események!

p.s. és akkor most szeretnék egy vicces hírrel és képpel kedveskedni nekte így a végére ami témához illik!

Szóval íme a riadt arcú hererák ultrahangon!http://index.hu/bulvar/2011/11/01/riadt_arca_van_a_hereraknak/

Tamás és a hererák

A következőkben egy kimondottan és egyálltalán nem fiktív forgatókönyvet fogok írni mely nem fog teljesen megfelelni a forgatókönyvírás rideg szabályszerűségének. Telefonról pötyögök szóval a helyesírási hibákért és elkírásokért.

Szeptember első fele – egy késő nyári napsütötte délutáni séta alkalmával.

Tamás (23) fiatal, torzonborz megjelenésű fiatalember a fején hatalmas német fülhallgatóval melyből a változatosság kedvéért egy Ravi Shankar és Beastie boys mashup dübörög. Szemén nevetséges napszemüveg melyről barátai már próbálták lebeszélni de nagyon kevés sikerrel.

TAMÁS
Hmm, hmm, micsoda vidám madarak.

Egyszer csak megbotlik.

TAMÁS
Hűh, mintha csak valami hatalmas kemény nőtt volna a gatyámban! Tán spontán erekció már megint? Ahh nem lehet hiszen már 2 órája volt a legutóbbi.

Ugyanazon a napon késő este a zuhany alatt.

TAMÁS
Azta, akkora a baj herém mint egy görögdinnye pedig máskor csak sárgadinnye méretű. Lehet ez az együttérzés jele a görögökkel? Lehet egy szakértővel kellene beszélnem.

Pár nappal később Tamás a gazdasági tanácsadójánál.

TANÁCSADÓ
Tamás értsd meg bármennyire érzel együt a görögök válságával az nem fog a heréden megmutatkozni. Szerintem mihamarabb orvoshoz kéne fordulnod bár hirtelen nem tudom hogy a mentális állapotoddal vagy a fizikaival.

Pár nappal később a házi orvosnál miután Tamás folyamatosan tagadta hogy mentálisan beadta volna a kulcsot.

HÁZIORVOS
Ahh nyugodjon meg, csak borogassa szobahőmérsékletű vízzel és nem lesz semmi gond viszont azt a nagyütemű arcször növekedést sürgősen kezelném egy borotvával. Fel is írok önnek receptre pár wilkinsont és 3 pár gilettet. Tudom hogy egy átok a penge beszerzés azóta az ’emós’ divathullám óta…de nem volt mit tenni, mostmár csak receptre kapható. Bár lehet ha nem vezetik be a probléma előbb utóbb megoldotta volna önmagát.

Pár nap borogatás után.

TAMÁS
Na jó lehet ez mostmár komolyabb. Elmegyek egy szakértőhöz.

A szakértőnél péntek késő délután.

SZAKÉRTŐ
Azt hiszem minél gyorsabban echográfra kellene menni. Induljon most még hátha ott találja az xy címen.

Xy címen felirat: Elköltöztünk Yx címre.
Yx címen: nincs felirat sem program. – biztos frissen költöztek át.

Szombat: zárva

Vasárnap: zárva

Hétfő – telefon: jaj nem tudjuk csak holnapra programálni

Kedd Yx helyen berontunk az ajtón. Több szempár tapad ránk érdeklődve. Megcsörren a telefon:
NŐ: Hol vannak?
TAMÁS: Hát hol? Itt!
Tamás körbenéz de senkinél nem lát felemelt telefont.
NŐ: Sajnos azt kötve hiszem. Nem az Xy címen vannak?
TAMÁS: Nem költöztek el az Yx címre?
NŐ: Nem! Problem human?

Immáron az Xy címen. Bent az echográf közben.

DOKTOR – perceken keresztül nem szól csak elmélyülve vakarja fejét és igazítja szemüvegét. – Hát ilyet én még nem is láttam… – elkezd egy hosszú és bonyolult orvosi szöveget diktálni. Úgy tűnik kerülget egy szót amit nem akar kimondani de végül nehezen rászánja magát és rövid szünet után kimondja: – Tumor. – majd tovább diktál hosszan a fiatal aszisztensnőnek aki rövid szavakkal válaszolgat majd el-elcsuklik a hangja amint átadja a papírokat a képekkel. Látszik hogy remélte – nem ez lesz a vége.

Valahogy én is reméltem. Ezen a ponton nem igazán tudtam mit mondani mert a képekből nem igazán értettem hogy hogyan kéne valójában kinézzen a téma. A képernyőn csak nagy fekete foltok kissebb nagyobb méretekben váltogatták egymást majd egy egy gombnyomásra égő vörös nap-foltok tűzeltek fel a szintelenségből. Nem értettem hogy mitől egybő jó az ő gépe mikor még csak fél sem lehet ismerni egy here formáját ebben a kaotikus cikk-cakkban. Ekkor a vizsgáló orvos átment a jobb oldalra ahol viszont elsőre felismerhető volt a dolog és rájöttem hogy a korábban látott ementáli sajtként lyugatott képen nem is lett volna felismerhető már amit kerestem mert amit ott láttunk az mind a belseje volt. Ezen a ponton az orvos méréseket végzett és kiderült a baj oldal kb. 5ször nagyobb mint a jobb.

Egy pillanatig felrémlettek bennem a barokk pufók nőideáljai és gondoltam még az is lehet szexi.

Otthon este családi vacsora.

A terítéken leves gyanánt a tematikához illően száraz-paszuj valamint második fogásnak turós gombóc. Az étkezés szinte hangtalanul telik és ezt még én sem töröm meg a kaja és a herém közötti párhuzamra való rávilágítással. Egy picit kuncogtam azért.

Két nappal később immáron a kórházban, bejelentik hogy: Bye-bye Szása ezt bizony le fogják vágni.

Kicsit elgondolkozok a dolgon majd rájövök, hogy ezzel még egészen jól megúszom. Végülis ugyanúgy működésképes lesz a téma ott lent csak éppen a három jóbarátból az egyik emigrál külföldre és az nem a farkam. Na meg ez amúgysem fertőző betegség szóval elvileg a jövőben csak az ignoráns és buta lányokkal gyűlhet meg a bajom hogyha komolyra fordulna velük a téma de ezt a témát el is hesegetem magamtól gyorsan, mert a buta és naiv lányokkal való kavarásom mindig is csak egy távoli vágyálom részesei voltak és a hülye eszem folyton lebeszélt a dologról. Már amikor sikerült. Na de vissza a rákhoz.

Szóval le akarják vágni. Mondom 5 lejért adom kilóját aztán rájöttem eddig mindig aránytalan dinnyékkel találkoztam… így nem keresnék túl sokat.

Operáció napja.

TAMÁS: És mondja doktor úr, altatni fognak?
DOKTOR: Jhaj nem…nem. Csak érzéstelenítő meg egy inekció.
TAMÁS: Inekció?

A műtö asztalon üldögélve, várva a kezdésre. Belép egy fiatal rezidens…de lehet még diák. Kb. nálam kicsit idősebb.
REZIDENS – kezében fényképezőgép és engem néz. – Khm?
TAMÁS: fotózni akarsz?
REZIDENS: hát ilyen tanulmányi képek és az arcod nem lesz rajta.
TAMÁS: Biztos nem?
REZIDENS: Biztos.
TAMÁS: A fenébe pedig reméltem igen… Na nembaj, csak nyugodtan. Majd megkaphatom a képeket? Felnyomnám facebookra.

Érzéstelenítőt megkapom. Majd utána egy inekciót. Közben eltakarják előlem a melkasomtól lefelé lévő részt. Kedvesen beszélgetek az egyik műtős hölggyel.

Hallom elkezdik az operációt de én nem érzek semmit. Halkan működnek odalent. Én elkezdek vihogni. Odajön műtős csak meg az érzéstelenítő orvos.

TAMÁS: LOL! Mi volt ebben az inekcióban?
ÉRZÉSTELENÍTŐ ORVOS: Jhaj csak valami itteni dolog.
TAMÁS: hihi! Na mégis! Hehe. Csak kíváncsi vagyok. Rofl.
MŰTŐS CSAJ: Tényleg semmiség. De igaz milyen jó?
OPERÁTOR (akkori állapotomban így hívtam): Szikét!

Kifelé gurulva a műtőből Tamás tovább nevet majd a karjára néz és egy golyóstollal írt feliratra lesz figyelmes: ALÍZ

TAMÁS: Most vagy csodaországban vagy a telefonszámát már nem volt ideje felírni? Fenébe…

Folyt. köv.

Festék, füst és zenebona

F mint festék, és F mint füst… na meg kezdhetném az internetes klasszikussal is, ahol az F = fffuuuuucccckkkkkkkkkk. A zenebona azonban ez esetben csak zenei aláfestésként szolgál. Eközben fejemet lehajtom az íróasztalra és becsukom a szememet. A baj hogy így nem látom a monitort, hogy mit írok. De azért úgy maradok. A fejem lüktet a zsibbadtságtól, a hátam és más testrészeim is sajognak a tegnapi mozgástól és ahogy ebben a helyzetben kényelembe helyeztem magamat, mintha el-elaludnék. Bár a fülem lüktet attól az alófesto zenétol. Mondták is hogy eros itt a basszus…de én nem halgattam. Ahogy még mindig fejem sötétségében punnyadok és lustálkodok, kicsit olyan mintha álmodnék.

Merthogy a fejemet elhatároztam kikapcsolom. Nem végleg nyomom be a shut-down gombot, de talán egy kis stand by nem árt. Valami farkasok ordítanak a háttérben, és a szél hirtelen erovel csapja ki az ablakokat.

Tehát egy olyan helyen álldogalok most ahol lehet sokan szoktak álldogalni és mégsem egy zebra. Merthogy jelen pillanatban ez inkább egy szukebb sikátort juttat eszembe, ahonnan nem is csak elore meg hátra, hanem jobbra, balra, átlósan erre meg arra lehet menni. A még nagyobb baj, hogy nem egy hanem több utat kell válasszak, mert több úton kell egyszerre járjak. Szóval jelen pillanatban saját képmásaimat próbálom összerakni oldalbordámból, hogy legalább elinduljanak valami fránya felfedezo útra erre is meg arra is. Az még nagyobb baj hogy ezek közül az utak közül, még egyiken sem jártam. Na de, hogy világosan elmondjam (mert minden jel szerint ez néha nem rossz dolog… bár meggyozodésem hogy a stilisztika rovására megy.).. szóval zsiráf.

A nagy kérdés még mindig csak az, hogy hol látom magamat egy hét, két hét, vagy akár pár év múlva. Predesztinálva van-e az hogy hol végzem.. vagy akár álltalában végezzük, vagy ez ténylegesen rajtunk múlik. Vagy nem lehetne, hogy akár így vagy akár úgy cseszem el a dolgokat, mégis ugyanoda lyukadjak ki? Mert akkor legalább nem kéne magamat hibáztassam.

Kicsit zavar, hogy tényleg nem lehet ide semmiféle konkrétumot leírni. Mert itt vagy pl te. Aki most olvasod ezt a valamit, és ha itt most elkezdeném osztani a dolgokat, úgyis tudni akarnád..vagy már egyenesen tudnád mirol van szó. Nem is beszélve arról, hogy plte.. az a másik.. ott szemüvegben. Szóval te aztse tudom ki vagy, de mégis idepofátlankodtál és olvasod ezt. Jha mert, hogy publikus… igaz. csak az én hibám. Igaz. Sajnos ez nem a szépirodalmi kör, szóval kár a gozért. Kicsit hiányzik kimondani egy két dolgot tisztán és nyersen, úgy ahogy azt az Isten megadta.

Persze.. ott van pl. Pest kérdése. Hogy akarok-e oda menni…vagy nem. Bár már úgyis megpróbáltam. De nem is akarom valójában, mert minek. Mert innen is nagy ember lesz belolem ha akarom. Bár lehet ez a hülye predesztinált elképzelésem keveri össze a dolgokat, és ha ott vagyok, ott sokkal többet fogok tanulni. De mint egy hisztis kölyök, úgy érzem annyira nem akarom. Csak rázom a kezemet, visítozok, és kapálózok. Csinálom magamban a show-t. Na meg nagy filmesnek kell lenni? Hát annak kone.

Egyre felháboritóbb, hogy vannak ilyen bazi nagy csomópontok a világban, ahol bizonyos tipusú emberek összegyulnek és dzsemboríznak. Ezek a csomópontok akár konkrét helyek lehetnek, de akár más emberek is lehetnek. Na igen, ez itt az érdekesebb… szóval most ennyira hasonlóak vagyunk egymáshoz? Ugyanakkora a lábméretünk? Ok is összekeverek a szennyes zoknijukat az alsóikkal, majd 60 fokon mossák a dolgot? Mert ha igen, akkor bizony itt nagy gond van. Ez egy világméretu összeesküvés. Ez itt most nem egy identitás-kereséses, megkérdojelezo 16 éves erosen befolyásolt avagy más szóval influencált leányka rémálma… ez itt most egy tömör és pofátlan összeesküvés. Talán azért még van remény… és talán az emberek mégiscsak meroben eltérnek egymástól. Hol itt a legközelebbi eredetvizsgáló? Na meg ha meg is ismersz valakit, azt nem lehet hogy más ember, egészen máshogy fogja megismerni? Mert embertol-emberig változik az egyén? Egyszer ilyen, máskor olyan… de lehet egyszeru matek. Sima  mértani közepet számolunk és akkor kiderül ki milyen.

Nesze neked… megint gondolkozok. Azt hiszem valami ki kéne csapjon egy biztositékot már végre a fejemben.

Én a tigris, te meg az oroszlán. S az ott meg egy ember!

Danone – ‘Lapte proaspat – Casa Buna’ – tejes dobozomon éppen a kis képecskét bámulom. A képecskén egy kék foltokkal ellátott boldogságtól sugárzó tehén, kinek hátába kb. mint egy körfűrész éppen belevág egy méginkább sugárzó napocska. Én értem hogy nap = energia + tehén = tej. Ráadásul ez zsírszegényebb tej. Nemszeretem a zsírszegény tejet.

Szóval az elmúlt 3 napban átrágtam magam körülbelül 20 filmen, melyek nagyjából a 20.ik század középső negyedében készültek, s bár fárasztóbbnál fárasztóbb dolgokkal oszlatták már így is lyukacsos agyamat, egy mondat azért nagyon megmaradt bennem. Egészen pontosan Ozu – Good morning című filmjében, kerekedik vita abból, hogy a gyerekek túl sokat beszélnek. És ez még nem is volna baj…de hülyeséget. Mire a gyerekek csak azzal vágnak vissza, hogy de a felnőttek mégtöbbet fecsegnek, és még kevésbé fontos dolgokat. Pl. a köszönés is egy ilyen fölösleges fecsegés. Hiszen köszönünk, jónapot-jóreggelt….de minek minden. Ha ott a másik, miért ne szólíthatnánk meg csak úgy? Minek köszönni? Időnként ráadásul tényleg azon veszem magam észre egyegy társaságban, hogy görcsösen próbálkozok egy társaságban a témához nyúlni. Egy csomószor csak simán kuka vagyok… és nem mert nem tudnék hozzá szólni. Inkább mert nem is érdekel. Leszarom. Slussz-passz. S persze a világmegmentő papolásba még bele sem kezdtem…szóval ezt hagyom is. Csak ugyebár, mi is fontos nekünk. Hogy némák legyünk? Hogy bölcsek? Hogy középpontban legyünk?

Azthiszem ez a fölöslegesség veszi körül az egész kerek világot is. Hiszen újra és újra végig kell játsszuk ugyanazokat a játékokat, hogy ugyanazokhoz az eredményekhez jussunk. Mindezt azért, hogy egy álltalánosan elfogadott és elismert dolgot tegyünk. Mennyivel egyszerűbb volna, egyszerűen mindig a tárgyra térni..és nem szépíteni… nem finomkodni. Megmondani a másiknak, hogy menj a fenébe. Azthiszem ki kéne nyissak egy sört. (*lassan a tejesdobozomra írom egymarkerrel hogy sör. holstein egészen pontosan. a csíki már uncsi.’). Szóval végigjárjuk ugyanazt a táncot, még akkoris ha nyilvánvaló a válasz.

Nemrég meghalt egy fiatal lány. Nemtudom pontosan ki volt. Vagyis nem, hogy pontosan nemtudom…egyálltalán nem tudom. De azért őszinte részvétem. S mennyire érdektelenül mondom most is. De mégis mindenki szükségét érzi, hogy kifejezze bánatát. S ezekután morbid módon a még élő hi5-profiljára karcolja “őszinte mély sajnálatát”. Valahogy nekem borzasztó morbidan hat ez a dolog… De ez is egy megkívánt dolog, hogy kimutassuk mennyire beleillünk a kis társadalmunkba. Mennyire meg akarunk felelni az elvárásoknak. Mint a fritz lang féle metropolis munkásosztálya.

Aztán valami okosságot még akartam az ösztönökről. Meg hogy mitől leszünk emberek. Hogy nem csak öszöneink, hanem érzelmeink… na mindegy… ez is hülyeség.

Kéne már egy messzi sziget. Pálmafákkal. Ott talán nem kéne idióta kis játékainkat játsszuk a másikkal, hanem egyenesen egymás szemébe tudnánk nézni, és megbánás nélkül tudnánk kimondani az igazat. Hiszen minek megsértődni? Vannak pálmafáink!

A képzeletünk játéka a valósággal. Azaz miként hiszünk el mindent magunknak.

Szóval úgy álltalába véve járkálsz az utcán. És van benned egy hangulat. Szól a zene a füleden, és az eltölt egy bizonyos érzéssel. Megállsz a zebránál. A tetőkről lezúduló galambok susogása és csillogása a vakitó napfényben eltölt a szabadság érzetével. Arcod sarkaiból is látható már széles mosolyod. Mintha mindenki ettől vidámabb lenne. A lámpa zöldre vált, te még kicsit álmélkodsz, majd lelépsz. Ahogy lábad földet ér, füledből kipattan fülhallgatód, és csak ezen múlik, hogy meghalld egy idegbeteg autós fékenyikorgását és dudálását. Közben már fejét is kidugta az ablakán, hogy anyádat is elküldhesse Nápolyba. Mert ugye bohémek vagyunk.

Mna de mikor hallod a féknyikorgást, vagy hallod az ordibálást, esetleg a verőlegények kántálását, feleszmélsz micsoda egy álomvilág minden ami körülötted van, vagy, hogy miként manipulálod saját magadat minden lépéseddel. Ugyanakkor bele is törődik az álmatag emberke. Nem lepődik meg. Csak megrázza már úgyis csutakos tollazatát,és továbbmegy, abban a hitben, hogy bár mégsem tökéletes minden, ez csak azért van mert…a kivétel erősíti a szabályt.

Szintúgy mikor valamit el akarsz hinni, mert az tudod, neked mennyivel jobb volna. Hogy olyan lesz mint a regényekben. Olyan lesz mint a filmekben. Olyan lesz mint a mesékben.Olyan lesz mint a Marson…és akkor feleszmélsz a moszkvatéri gombasöröző előtt, hogy még mindig nem jár az a krva metró. És hogy még mindig bűzlik a cipőd, attól a szartól amibe beleléptél még a zebra előtt.

És akkor ott van az a rakás egzisztencialista köcsög, akik azthiszik, csak azért mert elhiszik, hogy tényleg van még szabadság. Mikor ez is csak egy elszált utópia. Vagyis feltehetőleg biztosan van ilyesmi, de az még mindig inkább csak azoknak az önmagukat kereső fiatal millióknak kiváltsága, akik tényleg elhiszik, hogy ők mások mint a többiek…mert máshogy öltözködnek, merthogy máshogy kötik cipőfűzőjüket.

Talán a szabadságot egész máshonnan kéne figyelni. Talán az űrből, talán az ablakunkból. Isten mentsen a realistáktól, akik az égen is csak a kéket meg a fehéret látják… de azért mégiscsak.

Fel kéne már ülni arra a színes biciklire. És kell venni színes sálat. És pár szemtágitó csepp is lehet jóljönne… 😉

ahm..ezt még majd kiegészítem később… most készülök szemináriumra. de jó néha gyakorolni az írást..még ha nem is megy annyira. au revoir!